Lábjegyzet 2020/2021

A digitális nihilbe menekülünk, hogy összekaparjunk pár törmeléket, amiből felépíthetjük saját magunk. Közben észre sem vesszük, hogy a darabkák lassan fallá válnak körülöttünk, izolálva egyre képtelenebb valóságunk, fekete-fehér projekcióját. A rengeteg kép vakká tett minket, a sikolyok éteri szimfóniája pedig süketté. Csonka lelkünk helyén tátongó feketelyuk beszippantja lüktető agyvelőnket és ebben a tébolyult ürességben próbáljuk megérteni, parányi lényünk létezésének értelmét. Ez lenne a vég kezdete? Vagy már olyan régóta bámulunk bele a sötétségbe, hogy képtelenek vagyunk észrevenni a derengést a horizonton?

Páncél

- Mocskos vagyok! - Üvöltötte a lány. Szavai pengeként verődtek vissza a csupasz betonfalakról.

Gyűlölte ostoba természetét, amivel mindenkit elüldözött maga mellől. Valahányszor közelítettek felé, mosolygott, de ez a mosoly hamisan festett. Képtelen volt arra, hogy befogadjon bárkit is a személyes terében. Akadtak, akik nem adták fel az első próbálkozásnál és minden nappal egyre közelebb ültek hozzá, hogy "megszelidítsék". De senki sem szereti az értelmetlen harcokat, így szép lassan magára hagyták.Hangjából sütött az önvád. Valójában szenvedett ettől a páncéltól, ami izolálta, mégis képtelen volt levetni magáról. Megbénította az ismeretlentől és a fájdalomtól való félelem. Összegömbölyödve várta, hogy elérje végzete.

Ebben az állapotban találkozott Vele. A férfi karja tele volt hegekkel és ahogy közelebb lépett, mélyen barázdált arcvonásai mosolyba rendeződtek. Látszott sokat szenvedett, mégis nyugalom áradt szeméből.

- Milán vagyok. - Mutatkozott be és megszorította a bizonytalanul felé nyújtott kezet. - Ne félj!

A lány felállt és hagyta hogy a férfi közelebb lépjen. Élete 29 éve alatt senkit sem engedett ilyen közel magához. Végig nézte az ismeretlen karján lévő hegeket,volt közte olyan, amely már régen begyógyult, de voltak közte egészen frissek is. Aztán tekintete a saját sebeire tévedt.

- Ugyanolyanok.

- Ez hogy lehet? Nem értem...

- Valaha én is hasonló páncélt viseltem, mint amilyet te. Látod, ezek a gyógyult hegek abból az időszakból származnak.

- De vannak friss sebek is. - Állapította meg a lány.

- Igen. Némelyik, alig két napos.

- Akkor mégis miért?

- Hogy miért vetettem le magamról? - Kérdezett vissza mosolyogva a férfi. A lány félszegen bólintott, és Milán folytatta. - Egészen egyszerű. Amíg a páncélt viseltem, az megvédett sok rossz dologtól, de nagyon sok jó dologot sem engedett a közelembe. Ha megnézed, azok a régi hegek sokkal mélyebbek, mint a friss sebeim és háromszor annyi időbe telt, amíg meggyógyultak. Rájöttem, le kell dobnom ezt a védőpajzsot, hogy segíthessek magamon.

- Én erre képtelen vagyok! - Vágta rá a lány és hátat fordított.

- Nem lehetetlen. Az első lépést már megtetted. Beengedtél egy idegent a páncélod mögé.

A lány továbbra sem fordult meg. Homlokát ráncolva csattogtak a fogaskerekek az agyában. Majd hirtelen megpördült és rátámadt az idegenre, de nevetséges próbálkozása hamar kudarcba fulladt. A férfi legalább 90 kg volt és 3 fejjel magasabb, mint ő. Mint egy gumilabda úgy pattant vissza róla.

- Fájdalmas tudom, de fájdalom nélkül nincs növekedés. - folytatta Milán. - Nem állítom, hogy nem fogsz sebeket kapni ezután, ha leveted a páncélod. De az biztos, hogy hamarabb gyógyulnak majd a sérüléseid.

- Annyira félek, hogy mi lesz. Félek, sokkal többet fogok szenvedni.

- Már most is többet szenvedsz, mint ami elképzelhető a jövőben.

- Nem tudsz meggyőzni!

A férfi nem felelt, szépen lassan elkezdett hátrálni. Ahogy távolodott, a lány fázni kezdett. Ha visszalépett, a vacogása megszűnt.

- Hogy csinálod ezt?

- Minden a te műved, a személyem csupán katalizátorként funkcionál.

- Ha közelebb jössz egészen jól érzem magam, de amint hátrálsz reszketni kezdek, szorít a mellkasom és nem kapok levegőt.

- Erre az egyre emlékezz, mielőtt döntenél.

Azzal sarkon fordult és magára hagyta a lányt, aki utána eredt, de a férfi alakja szélsebesen távolodott. Az egyik utcasarkon megállt, hogy kifújja magát, amikor észrevett egy szőke lányt a földön, magzatpózban összegömbölyödve. Furcsa mód végig sem gondolta mit tesz, odalépett hozzá, hogy felsegítse. A szőke félszegen, nyúlt felé és ahogy egy szintbe kerültek belenéztek egymás szemébe. Lelkét elöntötte a hála és mosolyogni kezdett.

- Eliza vagyok. - mutatkozott be a lánynak. - Ne félj!

A barátság természetéről

Mitől igaz egy barátság?

Gyakran felmerült ez a kérdés bennem. Az igaz barát vajon az, aki részese a mindennapjaidnak vagy az, aki nincs veled, de bármikor ott terem, ha szükséged van rá? És vajon kevésbé igaz-e az a barát, aki olykor nemet mond a kérésednek, aki néha önmagát helyezi előtérbe és nem téged? A barátság csupán egy érdek rendszer lenne és a szereplők értéke a nyújtott szívességekkel mérhető?

Úgy gondolom, az igaz barátság egyfajta állandó jelenlét a másik gondolataiban, lelkében. Ugyanolyan érzelmi amplitúdóval működik, akár egy szerelem és kulcsa a szeretet és az elfogadás. Mivel két szuverén személy alkotja, így előfordulnak nézeteltérések, ami folytán az egyik fél bizonyosan megsérül. Vannak időszakok, amikor a barátság nagyobb teret kíván, és vannak amikor csak a kettejük által alakított mikro-környezet létezik. Ettől nem kevésbé fontosak egymás számára, ez azt mutatja csupán, hogy élő, létező a kapcsolatuk. Egy embernek több baráti kapcsolata is lehet, de az igaz barátság ritka kincs.

Tükröződés

– Amikor azt mondod nagyon fáj és sajnálod, elhiszem, bár valószínűleg sosem foglak megérteni. Ahogy előttem állsz mosolyogva, kardoddal a gyomrodban, szinte kicsordul a könnyem a gyermeki önzőségedtől. Mindig kerested a fájdalmat, legyen az a sajátod vagy másé. Mégis groteszk, hogy utolsó pillanataidban is csak erre vagy képes. Ha néha eszembe jutottál egyetlen képet láttam: egyedül ültél koponya alakú vártornyodban, ahol sirattad áldozataidat, élükön saját magaddal. Nem akartalak sajnálni, de ezt is sikerült összehoznod. Valami furcsa kötelék van közöttünk, és bármennyire nehéz is kimondani, mi ketten ugyanolyanok vagyunk. Egyetlen különbség az, hogy te bátran belemosolyogsz a gonosz szemébe a tükörben, amíg én elborzadok tőle.

– Émelyegnem kell tettetett együttérzésedtől. Bármit megadtam volna, hogy ne kelljen így látnod, de már megszoktam, hogy az élet kegyetlen. Szokás szerint nem értessz semmit, amit elárul ellenállhatatlan beszédkényszered. Azt mondod ismersz. Csupán az arcot ismered, amit védekezés képpen magamra öltöttem. A rusnya halotti maszkot, hogy elriasszam a démonaimat. Bár megannyiszor esélyt adtam, hogy mögé pillanthass, te egyszer sem éltél a lehetőséggel. Szomorú, hogy feléd nyújtott karomat is támadásnak vetted. Azt mondod kerestem a fájdalmat. Csupán csak a valódit szerettem volna megtalálni. Hogy ugyanolyanok lennénk? Volt idő, amikor én is azt hittem, hogy így van. Mára elfogyott minden hitem. Add meg nekem a tiszteletet azzal, hogy most magamra hagysz! Neked is jobb lesz, ha nem nézed ezt végig.

Jó szerencsét!

Az utat csákányokkal és puszta kézzel kell kivájnod magad előtt. Néhol annyi helyed sem lesz, hogy négykézláb ereszkedj, ott bizony kúsznod kell! Minél bentebb jutsz majd, annál nagyobb lesz a sötétség és a hőség. A szemed és a torkod égni fog a belélegzett portól, amiben tized annyi oxigén sem lesz, mint szükséges. Eleinte küzdesz a gondolataiddal, idővel már csak egy dolog foglakoztat, haladni előre. Vigyáznod kell minden mozdulatodra, de ha félsz el se indulj! A félelem, akár a sújtólég odalent.

Sokan csonkák lettek, testileg és lelkileg is. A sötétség kegyetlen tanítómesternek bizonyult. De akik átjutottak rajta csodálatos kincsekről mesélnek. Jogosan lehetnek büszkék elért teljesítményükre. Megtanulták, hogy minden tettük jelentőséggel bír. Egyetlen pillanat dönthet életről vagy halálról. Ez az, ami későbbi életüket is meghatározza, a tudatos jelenlét.

Hogy sikerrel jársz-e? Nem tudhatom. Mást nem mondhatok. Talán csak annyit: JÓ SZERENCSÉT!

A tehetetlenség

A csapdába esett lény görcsösen próbálja keresni a kiutat, nem kímélve önmagát sem. Vonaglik a rátekeredett drótok között, s közben észre sem veszi, hogy még inkább belegabalyodik. Végső elkeseredésében, már a saját tagjait rágja, úgy próbál meg szabadulni a kínzó valóságtól, amely ádázul körülfonta végtelen, törékenynek látszó testét.

Pedig mennyi furfang és ármány rejtezett elméjében. Mennyi csibészség és ötlet. Most mégis foglyul ejtette saját merészsége, a mohóság, amellyel csak úgy habzsoltat a neki ajándékozott életet.

Az utolsó pillanatokban minden addigi tette felértékelődik. Ami eddig hős tett volt, azt bűnné formázza a halál közelségében végbemenő lélek és tudat metamorfózisa. Már nem akar mást csak, hogy ezt túlélje. Hogy még egyszer szerencséje legyen.

Végső kimerültségében még hinni is elkezd Istenben, hogy ráhárítsa a sors döntését. Imádkozni kezd a maga sajátos módján és vádol és könyörög, mint egy gyermek, de csak saját, szánalmas nyöszörgését visszhangozza az üres tér, ami fájdalmától ébenfeketévé változott. Majd az utolsó szívverés is elhallik…

Angyal

Egy lányt láttam a közeli parkban. Szomorúan, maga elé meredve ült egy összefirkált padon és nézte, ahogy könnyei a kiszáradt földre hullanak. Haja szőkén omlott a vállára, s ahogy a nap sugarai közé tévedtek,  glóriát festettek feje köré. Egyedül volt. Ruhája egyszerű fehér csipke, látszott rajta, hogy elhasználták már. Lábai meztelenek és piszkosak, gondoltam messziről jöhetett.

Amint elhaladtam mellette felnézett. Abba az irányba, ahol én álltam, mégis olyan volt mintha nem engem nézne. Belül borzongást éreztem. A lelkem figyelte. Akkoriban sokminden történt velem, káosz és sötétség ült a lelkemben.

Csak egy pillanat volt az egész. Röpke töredéke a végeláthatatlan időnek. Mégis, mintha a fény szökött volna az éjbe. Elmosolyodtam… Láttam ahogy a lány visszaeresztette térdére fejét és ismét egy könnycsepp hullott a földre, melyben benne csillogott mindaz a düh és bánat, ami nemrég még az én lelkemet nyomta.

Másnap is arra tettem meg szokásos délutáni sétámat, de a lány már nem volt ott. Elhaladtam a pad előtt és próbáltam megérteni a tegnap történt csodát…

Verses

Magamban

 

Magam, magamban mondogatom:

Maradt-e még maréknyi gondolatom?

Maradt-e még fikarcnyi öntudatom?

Méla mambó zúgja dalom.

 

Monoton makramé szavaim szőttese.

Estére nem marad decinyi lőre se.

Mandala szívemet szürke bú nőtte be.

 /2015/

 

Gumi-szoba

 

Közöny emelte falak

fájdalmasan magasak.

Visszacsapódó szavak

szúrnak, belém harapnak.

 

Némán visszhangzik

sikolyom után a csend,

Halkan morajlik

dühöm odabent.

/ 2015/

 

Ízeddel a számban

 

Ízeddel a számban

Bolyongok tébolyult

A világban.

 

Hangoddal fülemben

Siketül várok

E veremben.

 

Kihűlt csókjaidtól

Maradtam

Eleven.

/ 2015/ 

 

Őszben járó

 

Barnuló avart tapos rohanó lépteivel az Ősz.

Neon csillagok fáznak az égen,

Farkas üvölt a Hold nélküli éjben,

És zúzmarás hajnalok búcsúztatják Őt.

/2014 /

 

Az éj csendes

 

Csendes az éj,

Bár szívem nem néma,

Űzi a kéj, álmait hívja.

Dobban a csend,

Körbe zárja testem,

Egyedül vagyok,

s veled együtt itt bent.

/ 2012 /

 

Torz-Tükör-Kép

 

Ismerjük egymást

Mégis konokul,

Nem tudunk dönteni,

Ki a szolga s ki az úr.

 

Fejet hajtok előtte,

Idegszálaim tépem

Mert aki röhög rajtam

Az saját tükörképem.

/2012. /

 

Hibern-álom

 

Száguldó hópihék

Száza vesz körül,

Lelkembe a fagy

Csendesen beleül.

Reménynek tavaszát

Hibernálva várom,

Enyhet adó fényért

Sikít minden álmom.

/:2011/

 

Éhes miértek

 

 Szatén sikoly,

Csipke sóhaj.

Kéjtől nyögő

Női óhaj.

 

Sötét éjjelt

Bordó ajkak,

Bíbor színűre

Harapnak.

/2011/

 

Üres zsák

 

Üres szemeteszsák lelkem,

Melyben kétkedő hit tanyáz.

Bizalom rohad,

erkölcs bomlik,

S az Én féregként igáz.

/2010/

 

Esély

 

Jeges esőcseppek

Marcangolják lelkem,

Ahogy zuhanok

Öntudatlan e percben.

 

Körül ölel a kétség

Magával ránt a mélybe,

Őrült örvényléssel

Csapódok a sötétbe.

 

Fáradt szemem nyitva

Vakság, ami fogad.

A néma, a békés

Szelíden befogad.

 

Egyedül vagyok…

Megnyugodva végre.

Már semmi sem bánt,

A káosznak vége.

 

"Lélegezz!"

Kiált egy hang,

S ernyedt testem

A felszín felé suhan.

 

Kínoz a légszomj,

Marja üres tüdőm

Későn jöttem rá

Nincs elég levegőm.

 

Kapálózom… Félek…

Az örvény elragad

Néma, őrült sikoly

A lelkemből kifakad.

 

Egy kéz megragad

S biztonsággal tart.

A megkönnyebbülés

Melege betakar.

 

A nap süti arcom,

S tüdőm levegőért kap…

Ez az a bizonyos esély

Mit mindenki megkap?!

/2009/

 

A mindenség csókja

 

Az érintetlen csend keblein

Pihen a sötétség,

Lágyan sóhajt az éjben

A naív reménység.

 

 Arcomra mosolyt csal

A gondolatok tánca,

Amelyben egyesül

Test és lélek násza.

 

 Úton vagy. Jössz. Érzem.

Megmozdulsz a levegőben.

Suhanva lopakodik a Minden.

/2008/

 

Halott ezüst

 

A gondolatok ezüst huzalként

Tekerednek testem köré,

És húsomig vágják igazuk.

Szabadulnék, kapálózom,

De aki a zsinórt fogja én vagyok.

 

Sikoltok… Sikoltanék… Elhallgatok…

 

És ott fekszem majd a végén,

Az ezüst kacéran nyakamon,

Csillog a félszeg holdfényben

Egy halott szellemi-forradalom…

/2008/

 

Kötözz meg és ölelj!

 

Lágy csipke-sóhajt teker

Reszkető csuklómra a vágy,

Szemem elé selyem kendőt von.

Tekintete lassan

Fejti le testemről ruhám,

Sóhajomból sikoltást fon.

Ajkamra szatén csókja

Hoz édes némaságot,

Melynek csendjét vadul falom.

S őrjöng bennem a kéj,

Mire tangót jár a két

Összeolvadt árny a falon.

/2008/